Érző ember a maszk mögött

Ritkán, de előfordulhatnak azonban ennél komolyabb, nagyobb lélekjelenlétet igénylő esetek is, mint például amikor rosszul lesz egy közelünkben haladó járókelő az utcán, vagy a szemünk láttára rabolnak ki valakit.

Hadd invitáljam a kedves Olvasókat egy kis időutazásra! A helyszín New York, 1964. márciusa van, és kora reggel éppen gyermekeinknek készítjük a reggelit, vagy munkába menet buszra várunk, amikor is segítségkiáltásra leszünk figyelmesek. Először nem vagyunk benne biztosak, hogy mit hallottunk, de aztán a kételyeink eloszlanak, amikor valaki azt kiabálja: „Istenem, megszúrt! Kérem segítsenek! Meghalok!”. Ön mit tenne ebben a helyzetben? Vállalva az esetleges veszélyt a hang után eredne és segítene a bajba jutottan? Vagy tovább menne, mintha mi sem történt volna?

Sokan talán úgy gondoljuk, hogy természetesen nem hagynánk cserben valakit, akit megtámadtak és a megsegítésére igyekeznénk, végtére is szüleink jóra neveltek, és fordított esetben mi is elvárnánk másoktól a segítséget. Az imént leírt valós történetnek az eseményei azonban sajnos nem ezt bizonyítják. Kitty Genovese esete megrendítette New York lakosságát, felkavarta a közvéleményt, a szociálpszichológusok figyelmét pedig a segítségnyújtás lélektanára terelte, ugyanis a valóságban alig 1-2 ember sietett a többször megszúrt lány segítségére, aki fél órával a támadást követően belehalt a sérüléseibe. A nyomozás során kiderült, hogy közel 40 fő tartózkodott a támadás közelében, akik közül, ha többen és hamarabb cselekedtek volna, akár meg is menekülhetett volna az áldozat. De mi lehet az oka annak, hogy nem így történt? Milyen tényezők befolyásolhatják a segítségnyújtó viselkedés megjelenését?

Az eseten felbuzduló neves szociálpszichológusok, Darley és Latané további kutatásokat végeztek, hogy jobban megértsék a végül járókelő-hatásnak elnevezett jelenséget, miszerint amennyiben rajtunk kívül több ember is tanúja egy veszélyhelyzetnek, kevésbé érezzük személyes felelősségünknek a közbelépést, mint amikor egyedül vagyunk részesei annak. A résztvevők között megoszlik a felelősség és hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy majd a másik cselekedik helyettünk. Ha pedig nem így történik, akkor a konformitás elvének megfelelően nem mi leszünk az elsők, akik cselekedni kezdenek. Természetesen a résztvevők számán kívül egyéb tényezők is fontos szerepet játszanak a segítségnyújtás folyamatában és tágabb értelemben véve a proszociális viselkedésben. Többek között például az empátiás képességünk, vagyis az, hogy mások örömét, vagy bánatát látván képesek vagyunk azonosulni azok érzelmeivel, egyfajta szociális köteléket teremt és segítő viselkedésre ösztönöz minket. Az empátia kiváltódásához azonban természetesen nagy szükség van arra, hogy  lássuk a másik személyt és érzelmeket olvassunk le az arcáról, arckifejezéséből. Hogyan alakulnak vajon ezek a folyamatok abban az esetben, ha embertársaink arcát csak félig eltakarva látjuk, mivel egy világjárvány tombolása miatt védekezésképp mindenki maszkot hord?

Kevesebbet jelent számunkra egy másik ember, ha nem látjuk félelmét, szomorúságát, vagy örömét kiülni az arcára?

A COVID-19 miatt kialakult maszkviselés mára már szinte megszokottá vált, azonban talán sokan nem gondolnak arra, hogy a járvány terjedésének lelassítása mellett, a társadalmi kapcsolatainkra is hatással van ez az új szokás. A maszkhordás új kihívások elé állítja a kommunikáció leguniverzálisabb módját, azt, hogy egymás arckifejezéséből tudatos, vagy tudattalan módon információkat szűrjünk le a másik személy aktuális állapotáról. Nem szükséges ehhez egy nyelvet beszélnünk, vagy nyelvet beszélnünk egyáltalán, hiszen a Paul Ekman által azonosított hat kultúrafüggetlen alapérzelem (öröm, harag, meglepetés, undor, szomorúság, megvetés, félelem) a világ minden táján ugyanolyan arckifejezésben nyilvánul meg. Azzal pedig, hogy a maszkviseléssel arcunk jelentős felét eltakarjuk, nehezebben detektáljuk a másik érzelmeit, viszont annál könnyebben félreértjük azokat, limitálva ezzel a hatékony kommunikáció sikerét. Az arckifejezés leolvasásának korlátozottsága mellett vannak további tényezők is, melyek megnehezítik, hogy eredményesen kapcsolódjunk egymással. Ilyen például, hogy sokkal hangosabban és jobban artikuláltan kell beszélnünk ahhoz, hogy megértsük egymást, illetve bizonyos jól bejáratott protokollok (például kézfogás) gyakorlását is mellőznünk szükséges. Ezek következtében nehezebben tudunk eligazodni az interperszonális térben, bizonytalanokká válunk, visszahúzódunk és elképzelhető, hogy elkezdünk nemcsak a fizikai, de a lélektani térben is nagyobb távolságot tartani és lassan elidegenedni egymástól.

Az érzelemkifejezés az egyik legfőbb sajátossága az emberi fajnak. Ha ennek az észlelése korlátozódik, felmerül a lehetősége annak, hogy az empátiás képességünk gyengébb aktivációja miatt kevésbé rezonáljunk embertársainkkal. Ha nem tudjuk eredményesen olvasni érzelmeiket, könnyebben fordulunk feléjük ridegséggel. Például biztos sokan tapasztaltuk az elmúlt időszakban, hogy a boltokban az előírt távolságtartás ellenére mintha hajlamosabbak lennének az emberek tolakodni, fellökni egymást, vagy a másik lábára tolni a bevásárlókocsit. Ennek egyik oka természetesen az lehet, hogy igyekszünk minél hamarabb túlesni az ehhez hasonló programokon, hogy elkerüljük a fertőzésveszélyt, azonban valószínűleg az a tényező is közrejátszik, hogy mivel kevesebb visszajelzést kapunk a környezetünktől a viselkedésünkre vonatkozóan, kevésbé igyekszünk megfelelni a normáknak is. Tehát ha meglökünk valakit a bevásárlókocsinkkal, hiába fáj neki, minket valószínűleg már nem érdekel annyira, hiszen nem látjuk az arcán megjelenő kifejezést a lelki és fizikai állapotára vonatkozóan. Habár Kitty Genovese esetében az emberek passzivitását a felelősségmegoszlás gondolata vezérelte, az előbb ismertetett, maszkviselés által kiváltott elidegenedési hipotézis szintén gátolhatja a segítségnyújtó, altruista viselkedés megjelenését.

Társadalmunknak most meg kell próbálnia alkalmazkodni ehhez az új, számunkra eddig ismeretlen, precedens nélküli helyzethez és olyan megoldásokat találni, amelyek lehetővé teszik, hogy a fizikai távolságtartás ellenére ne távolodjuk el egymástól a lélektani térben. Kitty Genovese esete jó példa arra, hogy milyen könnyen megfeledkezünk arról, hogy bajbajutottként mi is embertársainkra támaszkodnánk, és hogy altruista viselkedésünk megnyilvánulása milyen könnyen akadályokba ütközhet. Fontos, hogy kapcsolatainkra ebben a különös helyzetben tudatos figyelmet fordítsunk, megőrizzük az intimitást és az egymás iránti érdeklődést, és ne felejtsük el: a maszk mögött is ugyanolyan érző ember van, mint amilyenek mi vagyunk.

Váradi Lívia

Irodalomjegyzék
Kelley, D. (2020). The Person Within the Mask: Mask-Wearing, Identity, and Communication. American Journal of Qualitative Research, 4(3), 111-130.

Nestor MD, PhD, M., Fischer DO, MS, D., & Arnold DO, D. (2020). “Masking” our emotions: Botulinum toxin, facial expression, and well-being in the age of COVID-19. Journal of Cosmetic Dermatology, 19(9), 2154-2160.

Smith, E. R., Mackie, D. M., & Claypool, H. M. (2016). Segítségnyújtás és bántalmazás. In E. Smith, D. Mackie, & H. Claypool, Szociálpszichológia (old.: 667-730). Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.