Te hogy vagy?
Biztosan neked is megvan az a szinte már művészi szintre járatott jelenet, amikor egy rég nem látott ismerőssel összefuttok az utcán, de nem álltok meg, rohantok tovább, és csak úgy a levegőbe üvöltitek: “Amúgy hogy vagy?” És ha a válasz nem is az lenne, hogy “Jól, jól, köszi!”, se kiabálnál mást. Az érzések nem ilyen kutyafuttában élt életbe valóak.
Olyan sokszor eszembe jut mostanában, hogy ha megkérdezi tőlem valaki, hogy hogy vagyok, csak hebegek-habogok, arra gondolok mi lehetne a jó válasz. Annyit halljuk azt, hogy a magyar kedvenc cselekedete a panaszkodás. Gondold csak végig! Ha jól vagy azt mondod: nem panaszkodom. Mert ez a lételemünk. Imádjuk túldramatizálni a dolgokat, a másikra licitálni rosszullétben, ha viszont a libikóka fent lévő oldalán lógatjuk a lábunkat, torkunkra forr a szó.
“Mit kell ilyenkor mondani?” - buggyan ki néha belőlem, és ilyenkor beszélgető partnereim, csak jót nevetnek, és mennek tovább. Nem firtatják.
A boldogságot nem firtatjuk.
Beszélhetünk a rossz dolgokról, órákon keresztül elemezhetünk egy-egy rosszul elejtett mondatot, vagy eszünkbe nem jutó vita lezáró gondolatot, de az örömmel nem tudunk mit kezdeni.
Egy hónapon keresztül foglalkoztunk a lelki egészséggel, most egy újabb hetet szántunk rá, és én még mindig azt látom, hogy a hogy vagy kérdésre nem tudunk őszinte választ adni. Hogy sokkal egyszerűbb elviccelni, vagy valamilyen jól begyakorolt sablon dumát előkapni.
Én éveken keresztül azt válaszoltam a Hogy vagy? kérdésre, hogy öregszem. És úgy is éreztem magam. Aszottnak, fáradtnak, fásultnak. Szép lassan minden más érzést elnyomtam magamban, hogy teljesen átadhassam magam, a felvett, álarcnak használt, de jól bevált szövegemnek.
Aztán amikor bezárkóztunk, és a hogy vagyoknak mélysége, és központi szerepe lett az életünkben, rájöttem, hogy eddig se magamra, se mások hogylétére nem figyeltem. Azóta figyelek. Oda és meg.
Mert mennyivel jobb egy őszinte világban élni, mint egy olyanban, ahol csak azért öregszel meg, hogy saját magad álarca legyél?
K.