Elismerem, hogy nem vagyok jól - megengeded?

Óvatlanul futunk bele abba a kifejezésbe, amely mögött talán a leginkább elbagatellizált felismerési állomásunk rejtőzik: “I lost my spark.” - azaz “Elvesztettem a fényemet.” (szabad fordításban - a szerk.). Hol fejbevág, hol pedig érzéketlenül továbbhaladunk a mondat mellett. A mentális egészségünk kevésbé regisztrált intő jeleiről röviden.

Arról, hogy milyen módon kapunk visszajelzést a környezetünktől önmagunk és mentális egészségünk elvesztéséről, arról olvashattok fontos és edukatív posztokat, azonban a tapasztalatok nem mindig eshetnek bele abba a metszetbe, amelyeket a felmérések, kutatások kimutatnak és amelyek az emberiség nagyobbik százalékára igazak lehetnek. 

Ha úgy érzitek, hogy sokkal könnyebb lenne legyinteni a jelekre és figyelmen kívül hagyni, személyes baráti tanácsként megsúgom: hosszabb távon nem tesz jót, ha olyan magatokon tapasztalható jelekre nem figyeltek, amelyekről nem olvashattatok vagy tapasztalhattatok korábban.

Minden bennünk zajló folyamatra másképp reagálunk, és ezek nem feltétlen tartoznak bele az “átlagos” jelekbe.

Tapasztalati alapon szeretnék bemutatni öt olyan lépcsőfokot az intő jelek elismerési létráján, amelyről talán kevesebbszer beszélünk, vagy kevésbé ismeretesek, esetleg nehezebbek lehetnek.

Először is: rejtegetés és feltérképezés (igen, ez valójában kettő az egyben, de ők testvérek). Személy szerint a legnehezebb mindig elismernem, hogy azokat a mentális egészségemmel kapcsolatos intő jeleket, amelyekre igenis figyelnem kellene, valójában rejtegetem - ilyenkor próbálok valamilyen kifogást találni a viselkedésemre: “Nem érek rá foglalkozni ezzel!”; “Nincs időm megállni pihenni.”; “Nem fogok végezni a tételek kidolgozásával.”; “Ha most egy kicsit még kihúzom, utána több időm lesz.”. Ezek azok a kifogások, amik mögé képesek vagyunk elbújtatni intő jeleket. Ezeknek a rejtett jeleknek a megtalálására érdemes lehet egy kis térképet rajzolnunk (akár csak fejben átgondolva, akár valóban papírra vetve): elsőkörben az általunk sokszor ismételt mondatokkal, hogy láthassuk, milyen helyzetekben, területeken vannak olyan mantráink, amelyek negatívan hatnak ránk.

Másodszor: “mintha magamat figyelném” - ezt a technikát bizonyosan ismeritek már, vagy hallottatok róla valamilyen beszélgetés kapcsán. Amikor elkezdek “magamtól távolodni”, akkor egy komplexebb, sokszor tisztább képet láthatok magamról és azokról a berögzült szokásaimról, amelyek arra kényszerítenek, hogy ne figyeljek a jelekre, vagy figyelmen kívül hagyjam őket. Az igazi kihívást önmagában a “hátralépés” is okozhatja (amely szerintem normális, sok gyakorlás előzi meg, hogy ez gördülékenyen működjön), azonban ami magánál a perspektíva váltásnál is fontosabb:

Harmadik: kevésbé ismert, de tapasztalt jelek és elfogadásuk - például a “Nincs időm megállni pihenni.” mondatom mögött felismerem, hogy a napi 1-2 bögre kávé helyett már 3-5 bögrével fogyasztok, vagy automatikusan azt mondom a barátaimnak, hogy nem érek rá velük találkozni, mert elfoglalt vagyok. Ezek sokunk számára magától értetődő jelek lehetnek, ám hajlamosak vagyunk észrevétlenül szétcsúszni és csak magunkat magunk után vonszolni egyik napról a másikra.

Ha a kevésbé ismert jelekre gondolok, a tapasztaltak alapján olyan helyzetek és viselkedési formák jutnak eszembe, mint: a túlzott motiváltság és mohó érdeklődés minden iránt, a hirtelen megnövekvő cselekvési vágy, a pihenés igénye ellenére hajszolt napok, a túlzott előre tervezés vagy a mindent elvállalás.

Negyedik: az “I lost my spark.” érzés - és ennek elfogadása. A legnehezebb mégis talán az elfogadás. Hogy nem vagyok olyan, mint amikor odafigyelek magamra és az igényeimre. Hogy nem vagyok olyan kiegyensúlyozott és nem érzem magam annyira békésen, mint korábban. 

Rendben van, ha éppen nem vagyunk önmagunk legjobb kiadása - az nincs rendben, ha ezt elfogadjuk egy végleges állapotnak.

Fontosnak tartom, hogy úgy tekintsünk magunkra, mint egy kivételes helyzetekkel, viselkedéssel, tulajdonságokkal rendelkező lényre. Minden előzetes tudásunk és önmagunkra fordított figyelmünk ellenére változunk és okozhatunk önmagunknak meglepetést. Ami tavaly még egyértelműen utalt arra, hogy nem vagyok jól és szükségem lenne segítségre, arra idén már magam is találok megoldást - és erre lehetek méltón büszke. De ha másban kicsit kevésbé érzem magam erősnek vagy motiváltnak, afelett nagyon könnyen elsiklok és kihagyom a “látóteremből”. 

Végső soron, amit mindenképpen vigyetek magatokkal (nem csak a vizsgaidőszakban, hanem az év minden napján), az a tudat, hogy megengeditek magatoknak, hogy ne a klasszikus intő jeleknél álljatok csak meg, az az egyik legfontosabb része lehet annak, ahogyan vigyáztok magatokra. 

Gál Panni